Nagycsütörtök és az azt követő napok nem önálló, egymást követő, egymáshoz így-úgy kapcsolódó ünnepek, hanem egyetlen ünnepnek, a Húsvétnak különféle fázisai, mozzanatai. Különféle oldalakról, szempontokból mutatják meg az egyetlen ünnepet, magát Húsvétot.
A liturgia – ha engedjük – ezeken a napokon – amiket összefoglaló néven (Húsvéti) Szent Három Napnak nevezünk – „kézen fog” bennünket, vezet minket annak az egyetlen ünnepnek, a Húsvétnak a misztériumához. Érdemes engednünk, hogy az Egyházunk liturgiája – ami ebben a Szent Három Napban igencsak különleges – vezessen minket, és ne mi akarjuk a liturgiát vezetni, meghatározni. (Esetleg elhagyni belőle valamit.)
Ez a közös ünneplés Nagycsütörtökkel veszi kezdetét. Azon belül is azzal a szentmisével, amit az Utolsó Vacsorára való emlékezés jár át. Látszólag ugyan ez „csak” egy szentmise, ám annál igazából sokkal több. Persze minden szentmisében az Eucharisztiát ünnepeljük, de ezen a napon ehhez még hozzájárul az is, hogy arra is emlékezünk, hogy ezen alakalommal, az Utolsó Vacsorán adta oda, bízta rá Jézus az apostolokra ezt az ajándékot, az Eucharisztiát. Az Utolsó Vacsora emlékére tartott szentmisének ez adja a különlegességét. És ehhez még az is hozzátartozik, hogy nem csak az Eucharisztiát adta Jézus az apostoloknak, hanem ehhez az Utolsó Vacsorához kötjük az egyházi rend, a papság létrejöttét is. A kettő összetartozik, nem lehet meg egymás nélkül: papság nélkül nincs Eucharisztia, Eucharisztia nélkül pedig nincsen papság.
Az ünneplésnek a mai napra eső részének a kiindulópontja az, amit az olvasmányban hallunk. Az, hogy Isten arra kérte a választott nép tagjait (akik még alig is ismerték Őt, még csak éppen elkezdtek Vele „ismerkedni”), hogy bízzák magukat Rá, bízzanak Benne. A választott nép tagjai elindultak Isten hívására Egyiptomból egy „kalandra”, az Ígéret Földje felé. A választott nép tagjai Húsvétkor azóta is mindmáig megemlékeznek erről. Az elindulásról, Isten hívásáról, a bizalmukról, amit Istenbe helyeztek, és a célba érésükről.
Jézus és az apostolok is ennek megünneplésére jöttek össze az Utolsó Vacsora alkalmával. És mi már tudjuk, amit még az apostolok akkor inkább csak érezhettek, sejthettek, hogy ennek az ünneplésnek új értelme, jelentése lett. Jézus új és gazdagabb értelmet adott Húsvét ünnepének az Ő szenvedése, kereszthalála és feltámadása által. Megmutatta, sokkal kézzelfoghatóbbá tette Istennek azt a végtelen szeretetét, amit Isten már a választott nép tagjainak akkor is megmutatott, amikor Egyiptomból, a fogságukból kivezette őket.
Ahogyan halljuk az olvasmányban, a választott nép tagjai az első Húsvétkor, az Egyiptomból való kiszabaduláskor családokban, kis közösségekben gyűltek össze, hogy fölkészüljenek az előttük álló útra, „kalandra”. Most, ebben a helyzetben, amibe mi is belekényszerültünk – akárcsak a választott nép tagjai az egyiptomi fogságba –, lehetőségünk van arra, hogy felfedezzük újra, mit is jelent a családban, kisebb közösségben együtt ünnepelni. Persze jó és fontos az, hogy nagyobb közösségben és a templomban tudjunk ünnepelni, de ez a helyzet új lehetőséget tár elénk: megmutatja, hogyan lehet megtölteni tartalommal, értelemmel, hittel, szeretettel a családban vagy kisebb közösségben való ünneplést. Lehetőség ez, amit ez helyzet (és maga Isten) tálcán kínál a számunkra! Éljünk ezzel, fedezzük fel újra, hogyan lehet, hogyan tudunk, hogyan akarunk a családunkban vagy más kisebb közösségben ezen a Húsvéton együtt ünnepelni!
Bence atya